A kakaós süti is lehet gyógyír egy betört kijelzőre?

A testvéremnek és a feleségének két éve született a babája. Idén ősszel ünnepelte a második születésnapját a kicsi Andris. Erre az alkalomra gyűlt össze szokásosan az egész család náluk. A testvérem felesége szakácsként dolgozott a szülés előtt, így amikor összejövetelek vannak, mindig alig várjuk, mert tuti, hogy valami frenetikusan jó ételt csinál.

Így volt ez most idén is. Rengeteg húsétel volt, sokféle salátával, és még kétféle süteményt is csinált: egy kakaósat, ami egy kis baracklekvárral volt megbolondítva, míg a másik, az valami kókuszos fajta volt. Szóval nagy sikere volt újfent a sógornőmnek, egész pontosan a főztjének. Azt egész pereputty falt, ahogy azt kell, ahogy azt Cseh Tamás is énekelte, hogy hát ilyenek ezek a vasárnapi ebédek, ahol már azt sem tudjuk, mit eszünk, miért eszünk, már nem is esik jól, de eszünk, mert finom, mert előttünk van. „Mától e népnek neve vasárnapi” – mondta Cseh Tamás, jobban mondva Bereményi Géza, bár most ez mit sem számít.

Szóval a nagy evés-ivás végeztével akartunk volna ajándékozni, összeülni a nappaliban, és nézni, ahogy a kis Andris az ajándékokat bontogatja. Mi meg közben jókat röhögtünk volna, a nagypapák meg valószínűleg politizálni kezdtek volna, mint ahogy azt minden idős teszi. Egyszer azt mondták nekem, minden ember, az idő előrehaladtával, tehát kvázi az öregedéssel, egyre politikusabbá válik. Azt hiszem, ez így igaz, szóról szóra.

Andriska azonban úgy döntött nem várja meg az ebéd végét, és ő is megajándékoz minket valamivel. S ez az ajándék úgy festett, hogy a társaság majdnem egésze röhögött, csak a testvérem, Andriska apukája nem volt túl boldog a kisfia meglepetése miatt. Történt ugyanis, hogy Andriska végezvén a levesével, egyedül játszogatott tovább a kanalával. Kicsit kopogtatott a tál szélén, kicsit az asztalon. Aztán ahogy felfigyelte rá, hogy voltaképpen senki a füle botját sem mozdítja az ő kopogtatására, felbátorodott. Andriska úgy döntött tehát, hogy a mellette ülő apuka telefonján is kipróbálja, vajon elég hangosan, elég figyelemfelkeltően koppan-e majd a nagy fémkanál, ami a kezében van. Eztán a társaság már csak két kellemetlenül zengő koppanásra figyelt fel, amelyeket a kanál hallatott a telefon kijelzőjéhez csapódva.

Andriska nagyon jóízűen nevetett, és azt kell mondjam, az egész család is. A felnőttek, jó esetben, már megtanulnak nem függeni az anyagi dolgoktól. Jobban mondva nem is „nem függeni”, csupán belátni, hogy azok nem többek, mint puszta tárgyak, pótolható matériák, amik miatt aggódni is kár. Mondjuk az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezt az álláspontot mindenki könnyebben hangoztatja, hogyha éppenséggel nem az ő készülékét veri szét egy kétéves kisfiú kanállal.

Úgyhogy a nagy nevetésben csak a testvérem felejtett el nevetni, és úgy rántotta el a telefont a következő ütés elől, mintha megmenthetné a szétvert képernyőjét. Ő ezt az ajándékot kapta Andriska születésnapjára, noha nem kérte. Gyorsan rákerestünk, mennyibe kerül, hol megoldható egy Xiaomi kijelző javítás,  mivel tesómék vidéken élnek, és ő nem tudott róla, hogy náluk ez helyben kivitelezhető lenne. Így bukkantunk rá egy oldalra, ahol a Xiaomi kijelzők javítása könnyűszerrel megoldható, Ahogy böngészgettük a honlapot, az árakat is kifejezetten barátságosnak ítéltük. Majd amikor fel akartam ajánlani, hogy majd én elviszem magammal megcsináltatni a készüléket, észrevettük, hogy ennél a cégnél van egy futáros megoldási lehetőség is, ahol ők maguk jönnek ki a készülékért, elviszik, megjavítják, és vissza is hozzák azt a házhoz, pontosan.

Ennek aztán úgy megörült, hogy azt mondta, kissé keserédesen, hogy akár mindenki ráüthet egyet még a kanállal, ha ezt ilyen egyszerű kicseréltetni, mert látta, hogy rajta kívül az egész társaság jót szórakozott az eseten. A felesége sietősen elé tolt egy tálat, amin egy óriási szelet kakaós sütemény volt, testvérem kedvence, és mondta, hogy jobban tenné, ha nem idegeskedne ezen, fojtsa csak bánatát nyugodtan a süteménybe. Ő pedig meg is tette. Hiába a süti mindenre gyógyír, még úgy tűnik, a betört telefonkijelzőkre is. Mondjuk az sem ártott, hogy másnap elhívták érte a futárt, aki elvitte a szervizbe. Elég annyi hozzá, hogy kábé nyolc nap alatt már vissza is kapta hibátlan állapotban a telefonját úgy, hogy a lábát ki sem kellett hozzá tennie szinte a házból.

Azóta ebédnél sosem veszi elő a telefont, pláne nem teszi ki az asztalra, ha Andriska is mellette ül. Esetleg csak akkor, ha egy jó sütemény is van otthon, mert akkor talán a ripityára tört telefont iránt érzett bánat is elviselhetőbb.